Úgy döntöttem felnövök!

2018/11/05

Átbőgtem a hosszú hétvégét. Van ez így. A dologhoz hozzá tartozik, hogy elolvastam egy megindító könyvet (Dr Edith Eva Eger: A döntés) és megnéztem egy gyönyörű filmet (Váratlan szépség). Elkezdtem sírni és napokig abba sem tudtam hagyni.

Hogy mit sirattam? A két és fél éve meghalt anyukámat? A 21 hónapja szétrobbant boldognak hitt életem? Azt, amit meg kellett volna tennem, de nem tettem meg, vagy azt, amit nem tettem meg, pedig megtehettem volna? A mi lett volnákat? Fogalmam sincs. Csak sírtan és sírtam. Halkan, csendesen. Hosszan. Életemben másodszor fordult elő, hogy ilyen mélyen beleengedtem magam a szomorúságba. Megfogadtam, hogy az analizálást befejezem, de persze próbáltam valami értelmet keresni abban, hogy miért önt el ez a mérhetetlen bánat, amikor egyébként egészen jól vagyok. Persze azért találtam magyarázatot, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy valamit megértettem: eljött a felnőtté válásom ideje. Inkább mondanám felfedezésnek, újra kíváncsivá válni, mint fejlődésnek. Éppen felnövök. Vicces, hogy 50 évesen válok felnőtté, ugye? 

Pedig nem vicces és vállalom, hogy itt tartok. 

 

Mi az, hogy felnőtté válás? 

 

  1. Az érzelmeim létezése 

Nekem azt jelenti, hogy megtanulom kezelni az érzelmeimet. Felismerem, észlelem és megengedem nekik, hogy legyenek. Ez utóbbi a legnehezebb lecke ebben a felnőtt iskolapadban. Egyre biztosabban azonosítom be őket, felismerem, hogy mi a valódi jelentésük. A legtöbb esetben persze mindennek a hátterében a félelem érzése áll. 

A „nem vagyok elég jó”, vagy a brutális „rossz vagyok” talán a legbénítóbb mind közül. Nekem a felnőtté váláshoz tartozik, hogy nem futok el többé ezen részeim elől. Mert ezek az érzések a részeim. Nem vagyok azonos velük, de a részeim, mert léteznek. Tanulom, hogy szabad vagyok, szabad úgy döntenem, hogy nem adom át a kormánykereket a tanult hiedelmeimnek. 

Nem engedem, hogy az irányítson, ami nem igaz.

Ez azt jelenti, hogy észre veszem, mikor ragad el egy teljesen oda nem illő, zsigeri reakció, amely soha nem a helyzetnek szól, hanem valami réges-régi sebemet tépi fel. Az, hogy ennyi ideig be voltak zárva és időnként szörnyű pusztítást végeztek az életemben – így volt, de elmúlt. Ez a mostani 2 napos sírásom megmutatta, hogy nem érdemes elzárkóznom attól, amit érzek. Átjárt és megtisztított a fájdalom és a szomorúság. És elmúlt, nem vagyok a rabja ezeknek a nehéz érzéseknek. Amit nem érzek, azt nem tudom meggyógyítani. Amit érzek, azt viszont igen. 

  1. Az értékeim megbecsülése

Megválasztom, hogy kinek és minek adok magamból. Mert értékes vagyok, ugyanúgy és teljesen máshogy, mint a többi ember. Tanulom, hogy vannak helyzetek, kapcsolatok, történetek, amikbe teljesen felesleges belemennem. Persze még sokszor előfordul, hogy valami olyanba teszek energiát, aminek semmi értelme. De egyre gyorsabban felismerem, ha szél ellen pisilek. Csodálkozással tölt el, amikor meglátom, hogy épp egy olyan szituációban vagyok, amiben semmi helye érzelmeknek, én meg csak tolom és tolom... Pedig semmi másra nincs szükség, csak hideg, érzelemmentes döntésre. Először rémisztő ebben lenni, kifejezetten az, ugyanakkor csodálatosan felszabadító. Csak gondolj bele, mennyi energiádba kerül egy pusztán racionális kérdést érzelmekkel próbálni megoldani. Van az úgy, hogy bizony nincs helye semmilyen érzelemnek, mert csak azok nélkül vagy képes jól dönteni. Sőt, csak így tudsz jól dönteni.

Ennek gyakorlása teljesen új terület nekem. Pedig a felnőtt lét része, amikor megtanulsz vigyázni az értékeidre. A valódi érzéseid pedig nagyon értékesek, nem elherdálni valók. A legszexisebb vékonypántos kisestélyimet nem veszem fel akármikor. Csak a megfelelő alkalomra. Az, hogy „rendet raksz” az érzelmeid között valami olyan, mint amikor pontosan tudod, hol találod a szekrényedben azt a ruhát, ami a legjobban illik ahhoz, aki éppen vagy. Ami telitalálat a napodhoz, az alkalomhoz, állati jól áll rajtad és ettől a legjobban érzed magad benne.

Amikor ez az érzelem mentes döntés először rám talált, akkor felfedeztem, hogy nálam komoly összefüggés van a szenvedni akarás, meg a „mindent teletolok érzelemmel, mert csak azt értem” dolog között. Észrevettem mennyi szenvedést generálok magamnak, ha annak az embernek, helyzetnek adok rengeteg érzelmet, aki – ami nem kér belőle. 

Nem azért nem kér, mert rossz, hanem mert nem kér belőle. Ilyen tök egyszerű. 

Valami olyan ez, mikor a kisbabának a vitamindús bio spenótot tömi az anyukája a szájába, neki viszont nem ízlik. Kiköpi, mire az anyuka, aki szívvel-lélekkel csodálatosan finomra megcsinálta, elszomorodik, hogy a sok munkáját a szeme fénye elutasítja. És hiába bizonygatja a babának, hogy ez milyen egészséges, van olyan baba, akinek nem ízlik. 

Van olyan ember, helyzet, aki nem kér abból a csodából, aki vagyok. És ettől sem ő, sem én, nem vagyunk „rosszak”. „Csak” nem kellek, vagy az nem kell, amit csinálok. A valóban bölcsek – vagy mondjuk felnőttek - ezt úgy hívják: helyzetfelismerés. (Tudd, hogy én ezt még nem tudom, hanem tanulom)

Húúú, de könnyű mondani... Ha valaki, hát én elég jól tudom. Fogalmam sincs hányszor sírtam vizesre a párnám a vélt, vagy valós elutasítástól. És már egyszer-kétszer az is előfordult mostanában, hogy pár napos szenvedés után „kivettem” belőle az ehhez csatolt érzelmeimet. Elképesztően felszabadító érzés és rengeteg energiám maradt valami érdemesebb dolgot csinálni, mint a szenvedni! 

  1. Rátalálok az igazi álmaimra

Egyre hamarabb észreveszem, ha nem vagyok őszinte saját magamhoz. És persze továbbra is nehéz elengednem valamit, ami „lehetett volna akár...”. Az illúziókat. De már rálátok, hogy ezek csak illúziók. Nem a szívemből jön, csak valami káprázat, ami nem igaz.

Képes vagyok önállóan döntéseket hozni, amiért egyedül vállalok felelősséget. Nem a szüleim, nem a gyerekeim, nem a párom, nem egy másik ember, még csak nem is a globális felmelegedés. Hanem én. 

Nem hibáztatom a másikat és belemegyek olyan konfliktusokba, amikor az érzelmi kockázatot jelent. Akkor is, ha ez a másik embernek a tőlem való elfordulását is jelentheti, ami persze fájdalmas. Nem arról van szó, hogy ami a szívemen, az a számon. Dehogyis, az nagyon nem én vagyok. Inkább finoman és mégis határozottan jelzem, hogy hol vannak azok az emberi kapcsolatokban lévő utak, amik nem járhatók számomra. Naná, hogy ebben is tanuló vagyok. Gyakran nem szólok időben, csak amikor az utolsó csepp kicsordul. És persze az utolsó csepp kifolyása mindig váratlan reakciókat vált ki belőlem, és a másik emberből is. Innen nagyon rövid út vezet a meg nem értés okozta szenvedéshez. Eléggé tud fájni. 

 

Szenvedélyes vagyok, tele érzelemmel, amik szeretnének kirobbanni belőlem. Ezt ugyanolyan nehéz a megfelelő időben és térben kiengednem, mint magamban tartanom. Mégis nagyon szeretem a szenvedélyességem. Az, hogy el tudtam fogadni ennek minden örömét és bánatát, mindig és mindenhol erőt ad nekem. Ezért vagyok igazi táncos. Amikor táncolok, a szívemmel vagyok és látom az igazi álmaimat. 

Felismerem, hogy szabad döntenem: minél több lehetőség közül választok, annál szabadabb vagyok. Hogy választani kockázatot jelent: a lehetőségek általában nem biztonságosak, vagy kiszámíthatóak. A lehetőségek néha az ölembe pottyannak, néha keményen kell dolgoznom értük. Érdekes, hogy az értéküket valójában nem befolyásolja a beléjük fektetett munka, csak a hiedelmeim sugallják az ellenkezőjét, erre utólag mindig könnyű rálátni.

Hangsúlyozom, utólag. Merthogy nem vagyok guru.

Hát így válok felnőtté. Ugyanúgy esek és kelek, mint gyerekkoromban, amikor járni tanultam.

Hol sikerül állva maradnom, hol nem. Így van ez velünk, felnőni vágyó emberekkel.

Megosztás Facebookon
Please reload

Kiemelt bejegyzések

Szia ÉLET, itt vagyok III. Szabadság, bizalom és a háromsoros ima.

August 31, 2017

1/3
Please reload

Friss írások

September 11, 2017

Please reload

Korábbi bejegyzések
Please reload